Bontott csirke

Ahogy egy korábbi bejegyzésemben ígértem, utánajártam, hogy csak marháskodnak vagy tényleg ennyire komoly ez a felhajtás a szürkemarha-hús körül. Annyira menő lett ugyanis a cucc, hogy a Kossuth Könyvkiadó gondozásában még receptkönyv is jelent meg hozzá!

Ezt már nem lehet annyiban hagyni, hiteles forrást kell találni. A dömsödi Szomor Húsüzem és Ökofarm tűnt a legközelebbi és legmegbízhatóbb forrásnak. A Kiskunsági Nemzeti Park területén működő gazdaság magyar szürkemarha állatállománya 2500 körül változó. 2010 elején nyitották meg húsfeldolgozó üzemünket, amelynek fő profilja a magyar szürkemarha-hús feldolgozása. Főleg szalámit készítenek, ami leginkább nemzeti parki védett területeken nevelkedett szürke marhából és bivalyból készül. Rögtön egy kóstolóval vártak, ahol a különböző ízesítésű és érlelésű szárazáruk ízét hasonlíthattam össze.

Bresaola mindenek felett
Egyik szalámi jobb volt, mint a másik, mégis az a sózott, pácolt, Olaszországban nagyon népszerű szendvicsbe való nyert nálam, amit bresaolának hívunk. Először Lombardiában szárították így a marhasonkát, többféle fűszerrel (babérlevéllel, borssal, borókabogyóval, rozmaringgal, kakukkfűvel, oregánóval) pácolva. A levegőn szárítás következtében víztartalma jelentős részét elveszti a hús, a fűszerektől pedig különleges aromát kap.

Mire jó egy késő őszi hétvége? Elsősorban vitamingyűjtésre. És az egyik legjobb forrása a vitaminoknak az úton-útfélen megtalálható csipkebogyó.

Vagy más néven hecsedli, ami tulajdonképpen a vadrózsa (rosa canina) áltermése, vagyis bőven találhatunk szépen termő bokrokat, bármerre járjuk a határt. Én futás közben bukkantam rá a képen látható dúsan termő bokorra, amely menetrend szerint be is érett az első őszi fagyok idejére. A blog háttérképének fotózásához szedtem párat, majd utánanéztem, hogy mennyire egészséges a csipke, és legközelebb már hátizsákkal mentem kocogni. Tízszer annyi C-vitamint tartalmaz, mint a citrom, de van benne magnézium, vas, kalcium, karotin, B1-, B2-, K és P-vitamin. Idegnyugtató és vérnyomáscsökkentő hatású, serkenti a gyomornedvek működését, fontos szerepet játszhat a szív- és érrendszeri betegségek, keringési zavarok gyógyításában. Vagyis, akár lekvárt, szörpöt, mártást, pálinkát vagy teát (forralni nem szabad!) készítünk belőle, megalapozhatjuk egészségünket a közelgő tél előtt.

Aki pedig nem olyan környezetben él, ahol hecsedli díszíti az utak mentét, az is egyszerűen hozzájuthat e remek vitaminbombához. Egyik kedvenc kézműves teakészítőm a Herbatea Manufaktúra, amely a Kárpát-medencében honos, bizonyítottan jótékony hatású, válogatott gyógynövényeket, mézet, fűszereket készít. Amikor a WAMP-on először fedeztem fel őket, vettem is a csipkebogyó mézükből, amit most – fellelkesedve a csipkeszüreten – gyorsan elő is ástam. Azóta minden nap megeszek egy-egy kanállal csak úgy magában, de az esti teát is gyakran ebből készítem a családnak. Szóval tessék lelkesen szüretelni és némi kísérletezés után fogyasztani, vagy előkészítve vásárolni a csipkebogyós termékeket, mert a természet vitaminforrásainál nincs jobb!

Azok a kedvenc kereskedőim, akik nemcsak a portékájukat kínálják, de a bölcsességüket is. A Rákóczi téri Vásárcsarnokban találkoztam Hortig Rezsővel, aki feleségével, Bertók Zsuzsával tanyasi sajtokat árul Lajosmizséről. Kizárólag sót, oltóenzimet és természetes növényi ízesítőt adnak a tejhez.

A kétféle tekerésű parenyicán akadt meg a szemem. Kérdeztem is a különbség okát. Rezső afféleképpen tekeri, mint a derékszíjat kellett a katonaságnál – nem is különböznek az ő keze közül kitekeredett sajtszerpentinek egymástól. Annál inkább az asszonyétól, aki többet pepecsel vele, mívesebben fonja a sajt köré a madzagot. Mindegyik gyönyörű a maga nemében, ízre pedig egyformán fenséges. Az árkényszerben lévő gyárak olyan parenyicával árasztják el a diszkont áruházak polcait, amelyek sem állagban, sem ízben nem emlékeztetnek arra, amit füstölt parenyicának hívunk.

A fél gyerekkoromat autók hátsó ülésen töltöttem. Apámnak állandó kilométerhiánya volt, nagyapám pedig hivatásos sofőrként rótta az utakat.

Az öreg zsigulijában annyival volt kellemesebb ülni, hogy tudtam, a telekre megyünk. Igazi kis hétvégi kert volt gyümölcsfákkal, zöldséges veteményekkel, ahol utálatos volt ásni és barackot magozni, de isteni volt a szalonna mellé friss paprikát tízóraizni és lekvárt bontani a palacsintához.  

De a legjobb az volt a budaörsi telekben, hogy odafelé mindig megálltunk a kenyérgyárnál. Igaz, hogy csak kétféle kenyeret árultak, kilósat és kétkilósat, de az unokatesókkal mindig tűkön ültünk az autóban, amíg a telekre igyekvők hosszú sora elfogyott a gyár oldalában lévő kis üzletnél. A nagyszüleim persze tudták, hogy egy plusz vekni mindig kell, mert amint a kocsit belengte a papírba csomagolt forró kenyér illata, olyan éhesek lettünk, mint akik még életükben nem ettek. Egyforma harc folyt a ropogós héjáért és a foszlós belsejéért is. Mire kiértünk a tíz percre lévő telekre, mi már a második kenyér sarkát csipkedtük. Valami hasonló szokott történni velem mostanában, amikor a Pékműhelyben vásárolok. Még a sarokig sem jutok el, de már a zsákmány fele hiányzik.

Nemcsak fánkot enni mentem nyáron a Börzsöny legszebb völgyébe, hanem azért is, mert olyan sok jót hallottam az elmúlt két Perőcsényi Lecsófesztiválról.

Akár a területi focirangadókon, vannak itt ügyetlen és profi játékosok, vicces pályaszéli beszólások és akár még bíróverés is előfordulhat. Kihagyhatatlan. És annyival szórakoztatóbb, mint egy Perőcsény-Vámosmikola meccs, hogy nem kell labdát szedni, és bosszankodni sem a falábak láttán. Itt ugyanis fakanalak vannak, és amíg azt forgatják, addig a nagyérdemű nyugodtan sörözhet az árnyékban.