Bontott csirke

A fél gyerekkoromat autók hátsó ülésen töltöttem. Apámnak állandó kilométerhiánya volt, nagyapám pedig hivatásos sofőrként rótta az utakat.

Az öreg zsigulijában annyival volt kellemesebb ülni, hogy tudtam, a telekre megyünk. Igazi kis hétvégi kert volt gyümölcsfákkal, zöldséges veteményekkel, ahol utálatos volt ásni és barackot magozni, de isteni volt a szalonna mellé friss paprikát tízóraizni és lekvárt bontani a palacsintához.  

De a legjobb az volt a budaörsi telekben, hogy odafelé mindig megálltunk a kenyérgyárnál. Igaz, hogy csak kétféle kenyeret árultak, kilósat és kétkilósat, de az unokatesókkal mindig tűkön ültünk az autóban, amíg a telekre igyekvők hosszú sora elfogyott a gyár oldalában lévő kis üzletnél. A nagyszüleim persze tudták, hogy egy plusz vekni mindig kell, mert amint a kocsit belengte a papírba csomagolt forró kenyér illata, olyan éhesek lettünk, mint akik még életükben nem ettek. Egyforma harc folyt a ropogós héjáért és a foszlós belsejéért is. Mire kiértünk a tíz percre lévő telekre, mi már a második kenyér sarkát csipkedtük. Valami hasonló szokott történni velem mostanában, amikor a Pékműhelyben vásárolok. Még a sarokig sem jutok el, de már a zsákmány fele hiányzik.

Az I. kerületi üzletecskéhez a szaglásom vezetett. A Batthyány utcán sétáltam lefelé, amikor hatalmába kerített az az ellenállhatatlan illat, amit akkor is éreztem, ott a kenyérgyárnál várakozva a kocsi hátsó ülésén. Betoppantam és rögvest kenyeret akartam venni, de az nem volt, legalább is eladó példány. Ami frissen gőzölgött, az éppen mind megrendelésre készült. Végül kialkudtam egyet a készek közül, amit nyilván addigra pótoltak, mire a megrendelő befutott. Az alkudozás közben ráadásul összeszedtem egy rongyoskiflit, egy kakaós csigát, egy pogácsát… Nem lehetett nekik ellenállni, mindent kedvem lett volna megkóstolni.

Azóta meg is tettem, és – néhány túlsütésen kívül – hibát sosem találtam. Mindegy, hogy autóval, biciklivel vagy gyalog vagyok, ha csak érintőlegesen is van bármi dolgom a kerületben, biztosan arra cselezem magam. A kenyér és a kakaós csiga minden alkalommal alap. Utóbbi rengeteg vajjal készül, és a sütés során kiolvadó cukor és holland kakaópor keveréke ropogósra sül a tekercs alján. Előbbi pedig akkor is ott utazna a hátsó ülésemen, ha nem kötődne annyi kellemes szombat reggeli élményem a kenyérgyárhoz, és emiatt nem függenék annyira a papír és a ropogós kenyér közös illatától. Remélhetőleg Vajda József Pékműhelyéből sosem lesz kenyérgyár, megmarad annak, ami ma: Egy helynek, ahol tudják, hogy a jó kenyérhez nem kell más, mint frissen őrölt minőségi gabona, víz, egy kis só, kovász (esetleg élesztő), egy darab csomagolópapír és sok-sok szeretet. És egy kicsiny üzletnek, ahová a betérő nemcsak veknit és kiflit, de finom kávét, pár jó szót és pár kellemes percet is kap.