A fél gyerekkoromat autók hátsó ülésen töltöttem. Apámnak állandó kilométerhiánya volt, nagyapám pedig hivatásos sofőrként rótta az utakat.
Az öreg zsigulijában annyival volt kellemesebb ülni, hogy tudtam, a telekre megyünk. Igazi kis hétvégi kert volt gyümölcsfákkal, zöldséges veteményekkel, ahol utálatos volt ásni és barackot magozni, de isteni volt a szalonna mellé friss paprikát tízóraizni és lekvárt bontani a palacsintához.
De a legjobb az volt a budaörsi telekben, hogy odafelé mindig megálltunk a kenyérgyárnál. Igaz, hogy csak kétféle kenyeret árultak, kilósat és kétkilósat, de az unokatesókkal mindig tűkön ültünk az autóban, amíg a telekre igyekvők hosszú sora elfogyott a gyár oldalában lévő kis üzletnél. A nagyszüleim persze tudták, hogy egy plusz vekni mindig kell, mert amint a kocsit belengte a papírba csomagolt forró kenyér illata, olyan éhesek lettünk, mint akik még életükben nem ettek. Egyforma harc folyt a ropogós héjáért és a foszlós belsejéért is. Mire kiértünk a tíz percre lévő telekre, mi már a második kenyér sarkát csipkedtük. Valami hasonló szokott történni velem mostanában, amikor a Pékműhelyben vásárolok. Még a sarokig sem jutok el, de már a zsákmány fele hiányzik.